|
|
A szikvízgyártás rövid története
"A mesterséges ásványvizeknek nem hátrányára, hanem előnyére, a
feltalálóknak pedig nem szégyenére, hanem dicsőségére válik, ha sikerül
a vízbe az eddig elértnél nagyobb mennyiségben juttatni szabad
szénsavat, vagy még annál is nagyobbat, mint amennyit a természetes
vizek tartalmaznak." - ezzel a gondolattal kezdődik Jedlik Ányos egy
latin nyelvű tanulmánya, amely rövid összefoglalásban ismerteti Jedlik
eredeti eljárását is "a szódavíz, nátrium-magnéziumos víz, Eger-,
Selters-, Püllna-víz" készítésének módja címen.
Mint a győri bencés gimnázium tanára, már 1828-29-ben kezdett behatóan
foglalkozni azzal, hogy idehaza felfedezze és megvalósítsa a szódavíznek
és mesterséges savanyúvíznek iparilag is használható készítési módját.
Erről már korábban is olvasott Gilbert "Annalen der Phisik" című művének
12. kötetében, mely szerint Genfben Paul és Goffe fizikusok már 1798 óta
állítanak elő savanyúvizet, de a készítési módot titokban tartották.
Jedliknek nem is volt szüksége külső segítségre, hiszen kísérletezése
gyorsan eredményessé vált.
Mint írja: "... az eljáráshoz olyan készülék szükséges, amely a víznek
szénsavval való telítésére alkalmas, a szénsavgáznak saját készülékével
való fejlesztése által ...", aminek módját a következőképpen írja le: "A
szénsavgáz fejlesztésére szolgáló első edénybe beleöntjük a három vagy
négy rész vízzel higított kénsavak bizonyos meghatározott mennyiségét.
Ezután porrá tört krétát, őrölt márványt, vagy ami sok tekintetből jobb,
szitált (fa)hamut annyi vízzel keverjük össze, hogy folyékony pépet
alkosson, és ezt ugyanabba az edénybe nyomjuk egy erre a célra való
dugattyúval. Miután a fejlődő gáz a levegőnek legnagyobb részét egy
szabad nyíláson át kihajította, az edényt légmentesen lezárjuk. A
hamunak többször megismételt adagolásával a szénsavgáz az első edényből
átnyomul a másodikba egy olyan csövön keresztül, amely a második edény
aljáig ér.
Ez a második edény szódának vagy hamuzsírnak oldalát tartalmazza, amely
a gázt a netalán magával szállított kénsavgőzöktől megtisztítja. Az így
megmosott és sűrített szénsavgázt egy csap megnyitásával tetszés szerint
lehet átereszteni egy harmadik hengeres edénybe, amelyben a telítésre
szánt víz van. A kézzel mozgásban tartott edényben a vízgázt könnyen
elnyel. Az elnyelt szénsavgázt a hamunak adagolásával addig pótoljuk,
míg a kénsav azzal telítetté nem válik.
Ennek megtörténte után az első edény alján lévő csapot megnyitva a mész-
és káliumszulfátot sűrített szénsavgázzal kinyomatjuk és az edényt újra
megtöltjük ..."
Olyan készüléket szerkesztett tehát, amelynek segítségével csekély
költséggel lehetett szén-dioxiddal telíteni. Sok délutánt töltött Jedlik
tanár úr Pallos nevű győri bádogmester műhelyében, ahol megszületett az
elképzelt készülék, ami természetesen a kisiparos kézművességét is
dicséri. Jedlik latin nyelvű értekezésében ismertette újabb felfedezését
a bécsi egyetem két jeles tanárával: A. Baumgartner és A. Ettinghausen
tudósokkal, akik méltónak találták az értekezést németre lefordítani és
azt saját lapjukban közreadni.
Jedlik szódavizet és mesterséges ásványvizet is készített, amikor is
előzőleg megfelelő arányban különféle ásványi anyagokat kevert a vízbe.
A készülék sikeresen működött, a készterméket felfogó edényben
összegyűlt szikvíz, vagy szódavíz íze üdítő, kellemes volt. Legelőször a
rendházban tette le az asztalra, rendtársai elismerően fogyasztották.
A szódásüveg felfedezése
Orvos barátai is elismerően szóltak a készülékről. Rábeszélték a
professzort, hogy hasznosítsa az eljárást, nem a pénz miatt, hanem
azért, mert a kórházi betegek hálásak lettek az üdítő szódavízért, a
mesterséges gyógyvízért. Hamarosan beigazolódott az orvosok igazsága:
1831-32 évben napkeleti járvány, epekórság -ma kolera- söpört végig az
országon, és a szódavíz (savanyú kémhatása révén nem terjesztette a
járványt) a szenvedőknek enyhülést, megkönnyebbülést hozott. Noha a
gimnáziumi szertárban a készülék éjjel-nappal működött, minden mennyiség
kevésnek bizonyult.
Készülékét az évek folyamán belföldi és külföldi szakemberek
segítségével állandóan továbbfejlesztette, Pozsonyban már korszerű gépet
készítettek számára. Sokat foglalkozott a lefejtés módozataival, hiszen
amikor a víz már tökéletesen telített, üvegekbe kell lefejtenünk, de
óvatosan, hogy átömléskor csak kevés gáz menjen veszendőbe. Ezért erre a
célra olyan rézcsövet használt, amely pontosan ráillett a leeresztő
csapra és az üvegbe mélyen leért, mert azt vette észre, hogy ily módon
sokkal kevesebb gáz illan el, mint amikor a gyöngyöző vizet közvetlenül
a csapról a levegőn át folyatjuk az üvegbe.
Ez alapja a szódásüveg felfedezésének. Győrött már az első nyáron sok
üveg szódavizet töltöttek meg a készülékével, és saját feljegyzései
szerint mindenkinek ízlett. A szódavizet tehát nem Jedlik találta fel,
azonban a szódavíz-gyártás, a gyakorlati alkalmazás terén két dologban
az övé az elsőség:
- a széndioxid sűrítésére ő már nem használ mechanikus légsűrítőt, hanem
erre a célra a gyors vegyi bomlás előnyeit aknázza ki. Ezzel a
megoldással lényegesen egyszerűbb és olcsóbb lett az egész összeállítás;
- amire az ásványvíz-források és töltőtelepek tulajdonosai csak a század
vége felé kezdtek gondot fordítani, azt Jedlik már régen megvalósította,
amidőn a vízrészecskék ütődéséből és a levegővel valóérintkezéséből
származó szén-dioxid-veszteség elkerülése végett az edény aljáig érő
csövön át fejtett le a telített vizet, a szódavizet.
Készüléke egyébként a szódavíznek ipari előállítására is alkalmas volt
mindaddig, ameddig a szén-dioxidot magán a töltő-telepen kellett
fejleszteni, nem úgy mint ma, amikor acélpalackokban árulják.
Jedlikben tehát nemcsak a feltaláló tehetsége volt meg, a gyakorlati
alkalmazás iránt is volt érzéke. Időközben Budapestre került és
Pozsonyból 1841. augusztus 27-én érkezett meg már a pesti lakásába az a
tökéletesített berendezés, amellyel 1841. szeptember 6-án bemutatta a
magyar és természetvizsgálók pesti második nagy gyűlésében a mesterséges
savanyúvizet és készítésének módját. A gyűlést követő ebéden magyaros
vendégszeretettel kínálgatta készítményeit. Kétnemű savanyúvizet kínált
a megjelenteknek: egyik palackban elkészítette a savanyú vizeknek
legegyszerűbbikét, amelyben közönséges vízen és azzal egyesült
szén-dioxidon kívül semmi más ásványt nem adagolt. Ez a víz a tiszta
szódavíz nagyobb mértékben bírja magában tartani a szabad szén-dioxidot,
mint az, amelyben a szén-dioxidon kívül többféle sókat is tartalmaz.
A fröccs születése
Vörösmarty 1842. október 5-én írta meg a híres versét, amelyből
megtudhatjuk mi is, 156 év múltán, hogy "Fölfelé megy a borban a gyöngy"
- igen ám, de a borban csak akkor megy fölfelé a gyöngy, ha a szódavizet
vagy ásványvizet öntöttek hozzá. Ez pedig az ország nyilvánossága
számára nem az orvos-kongresszuson, hanem Fóton történt, Fáy András
híres picéjében. Ki ne tudná, hogy Fáy András ugyanúgy szellemi
központja volt az irodalmi és művészeti életének, mint a bankéletnek. A
jelzett napon Fáy Vörösmartyt és néhány barátját szüretre hívta meg.
A barátok között ott volt Czuczor, a nem kevésbé kitűnő költő, aki
magával hozta Jedlik Ányost, aki nemcsak az elektromosság nagy tudósa
volt, hanem a szódavíz magyar feltalálója is. Ahhoz, hogy a bor
erősségét kellemesen enyhíteni lehessen, nemcsak a szódavíz előállítását
kellett felfedeznie, hanem természetesen fel kellett találni egy olyan
üveget is, amelyből a szódavizet ki lehessen fröccsenteni.
Nos, Jedlik a szüretre is elvitte a világ legelső szódásüvegét, és a
házigazda és a vendégek elképedésére elkészítette a Fáy-birtokon a
legelső fröccsöt. Ő azonban, németesen, spriccnek nevezte. Vörösmartynak
ez a szó nem tetszett és helyette találta ki a fröccs szót.
Büszkék lehetnek a szikvízgyártók, hogy hétköznapi nyilvánossággal, a
szódavíztől gyöngyöző bor legelőször ezen a fóti szüreten vált itallá.
Valószínű, hogy a pezsgőhatást kiváltó szódavíz is hozzájárult ahhoz,
hogy Vörösmarty 17 versben örökítette meg fóti dalát.
Az első két versszak hűen bizonyítja ezt:
Fölfelé megy a borban a gyöngy, jól teszi.
Tőle
senki e jogát el nem veszi.
Törjön
is mind ég felé az, ami gyöngy,
Hadd
maradjon gyáva földön a göröngy.
És
ürítsük a hazáért e pohárt:
Egy
pohár bor a hazáért meg nem árt!
Testet
éleszt és táplál a lakoma,
De ami
a lelket adja, az a bora!
Jedlik Ányos nyomán hazánkban gyorsan közkedvelt "gyógyvíz" lett a
mesterséges ásványvizeknek nevezett szikvíz, szódavíz. Ezzel
párhuzamosan a fővárosi rézművesek, lakatosok hamarosan átálltak a
gépgyártásra, és ennek köszönhető, hogy már a múlt században virágzásnak
indult szikvízgyártás, mint kisipari mesterség.
Még ma is sok, az évszázadunk elején legyártott szikvízgyártó gép
található az országban, működő állapotban, a szikvízgyártás gyorsabb,
modernebb térhódítása a két világháború közé tehető. Az akkor gyártott
gépek még ma is dolgoznak, termelnek annak bizonyítására, hogy a magyar
szikvízgyártási technológia európai színvonalat ért el.
A két világháború között, éppen a fentiek miatt, a termékválasztékot is
bővítették. Mindazon felül, hogy az üvegpark minősítetté vált, szép
külsejű, jó alapanyagból készült üvegeket - krómozott szifonfejjel -
készítették az elhasznált szikvizes üvegek pótlására. Már az 1930-as
években új termékként jelent meg az üdítőgyártás, főleg golyózáras
üvegek használatával, kézi töltéssel. Így kedvelt ital lett a
kisiparosok által előállított és forgalmazott "krachedli".
Az ipari engedély ezt is engedélyezte, továbbá azt is, hogy kengyelzáras
üvegekbe szénsavas ivóvizet gyártsanak iparosaink, mert igény volt rá.
Említésre méltó, hogy a mai 25 literes alumínium ballon ősét, a
vörösrézből készült 10, 20, 30 literes ballont 1935 táján kezdték
először alkalmazni, elsősorban a vendéglátóiparban. Ezek a ballonok
azonban nemcsak nehezek, hanem igen drágák is voltak, hiszen belül
vastag ónréteggel kellett meggátolni a réz oldódását.
Egy ballon ára egyenlő volt egy ló árával. Amíg az azonos időben
vásárolt ló ára 350 pengő volt, egy rézballonért ugyanakkor 380 pengőt
fizettek. A szikvízgyártó iparosok a negyvenes években erős, önálló
ipartestületben védték jogaikat, országos jelleggel. A IX. kerületi
Ferenc téren önálló, már 1942-ben indítottak szakmai tanfolyamot,
országosan meghirdetve.
Az Országos Szikvíz Ipartestület akkori elnöke a pécsi dr. Czirják Antal
volt, akit 1945-ben országgyűlési képviselőnek is megválasztottat. Egy
1948-ban kiállított bizonyítvány igazolja, hogy 1948-ban kötelezték az
iparosokat szakmai továbbképzésre, illetve a szakmai és egyéb
ismeretekből vizsga letétére. Szomorú annak megemlítése, hogy 1950-1952
között a virágzó szikvízüzemeket államosították. Mindent tönkre tettek.
A lakosság zúgolódása és elégedetlensége 1954-ben arra készítette a
hatóságot, hogy a "szegények üdítője" a közkedvelt szódavíz lakossági
"térítését", azaz a szikvíz házhoz szállítását újból engedélyezte. Csak
a bátor iparosok merték újra beindítani kis műhelyükben egy-egy kiutalt
üzemhelységben, szakmai rutinnal összeállított kis gépet üzembe
helyezve.
Hős korszak volt ez, a türelem, a szakmaszeretet és a szakmai optimizmus
csodás évei, hiszen havi 40 kg szén-dioxidot utaltak csak ki egy-egy
iparosnak, nehogy konkurenciát jelentsen a nagy állami üzemeknek és
nehogy kapitalizálódhasson. Ekkor állapították meg, illetve írták elő a
46%-os forgalmi adót, amit előzetesen kellett befizetni, vagyis csak
ezután kapta meg az iparos a szénsav-utalványt. 1957. január 1-től
megszűnt a szénsav felhasználásának korlátozása, de a forgalmi adó
előzetes befizetése nem. Az 1951-ben alapvető élelmiszernek titulált
szikvíz 1.10 Ft/liter maximált árához hozzányúlni nem akartak. 26 évig
volt ez az ár érvényben és 1977-től lett a szikvíz szabadáras termék.
Érdemes végigolvasni az 1940-ben, a szikvízgyártó iparosok számára
összeállított "Szikvízipari Lexikon"-t, melynek bevezető szövege a
következőképpen hangzik: "A szikvízipar, gyakorlása, kezdete óta, mindig
az ipartörvényen és az erre vonatkozó miniszteri rendeleteken alapszik.
Ezek a rendeletek azonban a gyakorlatban kialakult követelményeknek
megfelelően gyakran magyarázó határozatokra szorulnak, hogy az első fokú
hatóságok a felmerült kérdésekben egységes álláspontot foglalhatnak el.
Tehát a kialakult joggyakorlat képezte és képzi azt a jogalapot,
amelynek a szikvízipar folytatása szempontjából éppen úgy
elengedhetetlen feltétel, mint amilyen fontossággal bír annak tudása,
hogy hol is van tulajdonképpen az a határ, amely ennek az iparnak
gyakorlását körülbástyázza." |